1949-ben jó eredménnyel fejezte be tanulmányait az Orvosi Egyetemen. Ekkor 26 éves volt, és úgy érezte készen áll arra, hogy életét mások szolgálatába állítsa. A következő év júliusában orvos bátyjával, Ferdinandóval közösen rendelőt nyitott Magenta elővárosában, az alig 2000 fős Meseróban. Érkezése testvére számára érezhető segítség volt, mivel addig egyedül látta el körzeti orvosi feladatait.
Gianna orvosi hivatását küldetésnek tekintette. 1950-től korai haláláig gyakorolta orvosi munkáját. Házasságkötése után munkája mellé ellenszolgáltatás nélkül elvállalta a helyi bölcsőde és óvoda felügyeletét, majd később ehhez jött még az iskolaorvosi feladat az általános iskolában. Szívesen és készségesen teljesítette kötelességeit, ügyeletet és éjszakai beteglátogatást is vállalt. Gyorsan elnyerte a betegek bizalmát, mert nagy szeretettel és figyelemmel fordult mindenki felé. Nagy szíve volt az öregek, a szegények, és főleg a gyerekek iránt. Mint nő, különösen együtt tudott érezni az anyák és gyermekek gondjaival, és mindig vigasztalóan, segítően volt jelen.
1952-ben gyermekorvosi diplomát szerzett Milánóban. A gyermekgyógyászat választásakor szeretetével elsősorban a gyermekek felé akart fordulni, de egyúttal az a cél is vezérelte, hogy általuk közelebbi kapcsolatba kerüljön az anyákkal. A fiatal asszonyokat az élet gondjai gyakran súlyos válságba juttatták, amelyeket ő – nő lévén – jobban meg tudott érteni, mint egy férfi orvos. Az anyákban el tudta hinteni az élet tiszteletének magvát, és képes volt reményt ébreszteni bennük.
A kismamákat, akik sok gonddal, problémával jöttek hozzá, bátorította és hatni tudott rájuk, hogy örüljenek a gyermeknek, mint testük és házastársi szeretetük csodálatos ajándékának. Pozitív, életigenlő magatartásával gyakran akadályozott meg abortuszokat. Mélységesen szenvedett, ha valamelyikük a művi vetélés mellett döntött. „Az bűn az Isten ellen – mondta könyörgőn – Az élet szent!” Olyannyira hitt ebben, hogy abban a pillanatban, amikor ő maga került választás elé, nem volt semmi kétsége. De soha nem ítélte el azokat az anyákat, akik nem az övével azonos életelvet vallottak.
Számára az orvosi hivatás a lelkigondozás különleges formája volt, ahogyan maga mondta: „Olyan lehetőségeink vannak, amilyenek a papnak nincsenek. Feladatunk még nem fejeződött be ott, ahol a gyógyszerek már nem segítenek. Itt van a lélek is, akit Istenhez kell vezetni. Ilyenkor az orvos szavának nagy hatása van.”
Máskor így fogalmazott: „Minden orvos irányítsa a beteget a paphoz. Nagy szükségünk van katolikus orvosokra! Amint a pap megérintheti Jézust, úgy érintjük meg mi orvosok is a beteg testében Jézust: legyen az szegény vagy gazdag, fiatal vagy idős. Bár látható lenne Jézus közöttünk! Bár sok olyan orvos lenne, aki átadná magát neki!”
A fenti gondolatokban magas orvosi etikája és hittől áthatott beállítottsága jut kifejezésre. Orvosi szolgálatán felül képes volt tényleges életsegítséget felkínálni és néhány betegét az Istennel való kiengesztelődésre is el tudta vezetni.
